Tombol bennem az energia. Minden porcikámat külön tudom érzékelni a többitől, és mind önállóan zsibong. Ujjonganak, ha egy bizonyos valaki a közelembe kerül, vagy ha csak gondolok rá, vagy ha csak meghallom a nevét. Ő a kollégám, és azt hiszem, nem túlzok, ha írásomban a "Görög"-nek nevezem. Először Félistennek akartam hívni, de az túl direkt lett volna, és kevesebbet árult volna el a férfiről, aki vágyaim tárgyává lépett elő. "Görög" olyan, mint egy mítosz főhőse, akiről szobrot mintázhatnának. Ó, ha szobrász lennék, már tele lenne vele a műtermem!!! Két méter magasan, fekete óriás szemekkel, természetes izomzatával és gyönyörű, barna bőrével jelent meg minden nap iskolánk folyosóján. És kezdetben csak azt nyugtáztam:- Hm. Ejha!
Sosem vett le a lábamról férfi csupán a külsejével, és ez most sem így történt. Hiszen ő szinte tökéletes, én meg olyan egyedi szépség vagyok, akiben könnyen lehet hibát találni. Gömbölyűek az idomaim, és nem vagyok valami magas. Ha tetszem valakinek, az általában a melleimet és a húzott szemeimet dicséri. Sosem voltam elégedett a külsőmmel, bár állítólag ezzel mindenki így van. Ezért, meg mert eddig csak egy férfi volt az életemben -aki most is itt alszik mellettem- sosem mertem jelezni az ellenkező nemnek tetszésemet. Kimaradt az életemből a hosszú flörtök éjszakája. És igen, hiányzik. Zavar, hogy sosem derült ki, tetszem-e ennek vagy annak.
Kirázott a hideg, és égni kezdett az arcom, amikor egyik kollégám az iskolai rendezvényen bökdösni kezdett, hogy: - Téged néz! - Kérdőn tekintgettem körbe, vajon kire gondol. És ott ült ő, a megtestesült vágyálom. - Á! Dehogy! Biztos valami mást nézett! - És ennyivel lezártam magamban a dolgot. De úgy hozták a véletlenek, hogy egyre többször kerültünk egymás közelébe, és mivel termeink is szomszédosak, úgy adódott (erre rásegítettem), hogy közösen kellett egy rendezvényre készülnünk. Még nem jött rám a szokásos mulyaság, hiszen tagadtam, hogy tetszhetnék egy ilyen férfinak. De akkor a kollégám újra böködni kezdett: - Milyen kedvesen néz már rád! Teljesen megnyílik a társaságodban!
És akkor eljött a fordulópont. Egy kupacban álltunk a többiekkel, mikor a távolban "Görög" munka közben majdnem elesett. Felnézett, és a tömegben megtalálta a tekintetemet, és rám mosolygott. Az volt az a pillanat, amikor a remény lángra engedte gyúlni a zsigereimet. Vége a nyugalomnak. Azóta a párbeszédeink zavartak, és felszínesek. Nézegetjük a falat, a padlót és hiába kényszerítem magam, hogy megszólaljak, nem megy. Kételyek gyötörnek, hogy csak képzelődök. Jeleket fogok tőle, amikről nem tudom biztosan, hogy megtörténtek-e. Nem tudom, hogy titokzatossága félénkségéből vagy megközelíthetetlenségéből fakad-e.
Eddig még csak jót tett a napjaimnak ez az új izgalom. Minden nap csinos vagyok, fogyni kezdtem, és mindig jó a kedvem. Közben arra gondolok, hogy olyan hosszúak a karjai, hogy akár kétszer is átölelhetne velük, és olyan nagyok a tenyerei, hogy átérnék a melleimet az ujjai. Vigyáznom kell, nehogy bajba sodorjam magam. Mert a helyzet nagyon veszélyes... :)
